Rossini: A sevillai borbély 0 Ft

1

Gioacchino Rossini kétfelvonásos operája

Vetítés hossza: 167 perc

Rendező: Gioacchino Rossini

A nápolyi Teatro Argentina impresszáriója, Sforza-Cesarini rendelte meg a darabot. A szövegkönyvet Rossini javaslatára Cesare Sterbini írta meg, és bizonyos, hogy Rossini aktívan részt vett a libretto kidolgozásában.[1] A téma nagyon népszerű volt a korban: 1782 és 1816 között legalább négy feldolgozását ismerjük, köztük a szintén nápolyi Paisiello és Mozart változatát. A darabot, amit a szerző saját bevallása szerint mindössze tizenhárom nap alatt írt meg, 1816. február 20-án mutatták be. A bemutatót Paisiello hívei – és számos más szerencsétlen körülmény – látványos bukássá tették.[2] A második előadástól kezdve a darab sikeres lett, de a farsangi szezon lejárta miatt a művet mindössze egy hétig játszották. Amikor a darab öt év múlva visszatért Rómába, már egész Itáliában diadalt aratott. Beethoven állítólag azt mondta Rossininek bécsi találkozásukkor 1822-ben: „Adjon nekünk még sok Borbélyt!” A mű azóta is Rossini legismertebb és legtöbbet játszott műve. Egy kimutatás szerint az 5. leggyakrabban játszott opera az Amerikai Egyesült Államokban.[3]

A darab utóélete során sok változtatáson esett át: így például Rosina szerepét Rossini eredetileg (az általa oly kedvelt) koloratúralt hangra írta, ám később transzponálták koloratúrszopránra (pl. Maria Callas, Beverly Sills), ma leggyakrabban mezzoszoprán énekesnők éneklik (Teresa Berganza, Cecilia Bartoli, Jennifer Larmore, Veszelina Kaszarova,Ewa Podleś). Joyce DiDonato ma a leghíresebb alt, aki Rosinát énekli.

Az operát sokáig az opera buffa (vígopera) műfaj legkiemelkedőbb darabjának tartották. Fodor szerint a 1960-as években merült fel más, árnyaltabb értelmezések lehetősége. Így pl. Lamberto Gardelli felfogásában "Rossini operája a szegény Bartolo tragédiája". S valóban: 1960-as felvételén „Gardelli nem a darab ellenállhatatlan vidámságát, bámulatos szellemességét hangsúlyozta, hanem drámaiságát, konfliktusosságát”. Később viszont Claudio Abbado „nem a mű konfliktusosságát, drámaiságát hangsúlyozta, hanem szépségét, eufóniáját és zenei komplexitását. Mintha azt próbálta volna demonstrálni, hogy Rossini darabjában valójában egy Mozart-opera rejlik.” [4]